2018. jan 13.

Vili a ... fecske

írta: Bodnár Gyöngyi Gina
Vili a ... fecske

fecskek.jpg

 

Valahol, a nagyvárostól nagyon messze,ahol már a házak is elég messze vannak egymáshoz ahhoz, hogy ne lehessen átkiabálni a szomszédba. Az egyik ilyen ház tornácán volt egy fecskefészek, amiben három kis fecske lakott. Nyár vége volt már, napközben a nap még erősen sütött, de az esték már kezdtek hűvösbe fordulni. A meleg nyári nappaloknak hamarosan vége, és jön helyébe a hűvös, esős ősz. Ezt a fecskék már előre érezték, holott ha bárki más végignézett volna a tájon, még nyomát sem lelte volna az ősznek. Egyre többen gyülekeztek az utcák melletti villanydrótokon, hogy megvitassák a nagy utazás kezdetét.

 

A fészekben már csak egy kis fecske volt. Ő most a szélén egyensúlyozott, a testvérei után akart repülni, de nem volt elég bátorsága elrugaszkodni, és otthagyni a fészek biztonságát.

 

– Gyerünk Vili! Igyekezz! Nézd, milyen egyszerű! – kiabálta Milli, a nővére, és hogy ezt meg is mutassa, kétszer elrepült a fészek előtt.

– De mi van, ha leesek? – kérdezte félénken, és alaposan megnézte a fészek környékét, felkészülve arra az esetre, ha mégis lepottyanna.

– Csapkodj a szárnyaddal jó erősen! Úgy, ahogyan mutattam! – Fecskemama közelebb repült csemetéjéhez, és onnan próbált bátorságot önteni belé. – Gondolj arra, hogyan mutattam! – mondta Vilinek, majd visszaült a kerítésre, és onnan nézte próbálkozását.

 

Vili vékony kis lábaival a fecskefészek szélén állt, és az előtte elterülő tanyaudvart nézte. Egyre több fecskét látott ide-oda repkedni, és most már a testvérei is közéjük tartoztak.

– Ha ennyien meg tudtak tanulni repülni, akkor nekem is menni fog! – mondta magának, majd elrugaszkodott a fészektől. Csapkodott a szárnyaival, ahogyan csak tudott, és meglepve tapasztalta, hogy repül! A gondolat, hogy odarepüljön mamájához a kerítésre, nem is tűnt olyan elérhetetlennek! Szokatlan volt ez a mozgás, már félúton elkezdett fáradni, de nem adta fel. Néhány erős szárnycsapással nemsokára ráült a kerítésre, mamája és testvérei mellé.

– Láttátok! Ugye láttátok, milyen ügyes voltam! Megcsináltam! Tudok repülni! – kiabált örömében Vili.

– Mondtam, hogy nem nehéz! Minden fecske tud repülni! – magyarázta Milli, és hogy ezt még jobban bebizonyítsa, tett egy kört a kerítés körül.

 

Fecskemama büszkén nézte csemetéit, ahogy a fészek körül repkedtek, egymással versenyezve. Éppen idejében kirepültek ahhoz, hogy megerősödjenek, és felkészüljenek a nagy útra. A kicsi fecskék éppen azon versenyeztek, hogy ki tudja a legtöbb szúnyogot fogni vacsorára, amikor mamájuk hívta őket. Milli, Lili és Vili olyan ügyesen és gyorsan repült oda hozzá, mintha nem is néhány napja tanultak volna meg repülni.

– Itt vagyunk mama! – mondták egyszerre, mikor leültek mellé a diófára. Nemsokára megérkezett fecskepapa is, és a szülők együtt mesélték egy a kicsiknek, hogy mire készülnek hamarosan.

– Biztos hallottátok már más fecskéktől – kezdte fecskepapa –, hogy nemsokára itt a költözés ideje.

– Igen! – vágta rá Vili. – Hova fogunk költözni?

– A fecskék költöző madarak, itt születünk északon, és amíg tart a nyár, addig itt élünk, itt repülünk ki a fészekből, és tanulunk meg magunknak élelmet keresni. De ahogy jön a hideg, az ősz, útra kelünk. Melegebb helyre költözünk, hogy legyen élelmünk, és ne fázzunk – magyarázta fecskepapa.

– Nagyon messze megyünk? – kérdezte Milli.

– Igen! – válaszolta fecskemama. – Ahhoz, hogy annyi élelmet találjunk, ami elég mindannyiunknak, egészen Afrikáig kell repülni.

– Ilyen messzire menni, csak a kajáért! – méltatlankodott Vili.

– Te azt hiszed, hogy csak az ételért vállaljuk ezt a hosszú és veszélyes utat? – kérdezte a papája Vilitől. – Bár ez is elég ok arra, hogy itt hagyjuk ezt a szép vidéket.

– Más madaraktól tudjuk, hogy ezen a vidéken télen, amikor leesik a hó, egyáltalán nem lehet élelmet találni – folytatta fecskemama. – Afrikában, mire megérkezünk, nem lesz hiányunk ételben és a legtisztább forrásvízből ihatunk. Az utazás hosszú, és fárasztó, de olyan szép helyre megyünk, hogy megéri.

– Ott nőttünk fel! Ott választottunk párt magunknak, és készültünk fel együtt a visszaútra, hogy itt északon megkeressük a régi fészket, amit újra élettel töltünk meg – mondta fecskepapa.

A kis fecskék érdeklődve hallgatták papájukat.

– Afrikában fogunk párt választani? – kérdezte Milli.

– Ide jövünk vissza fészket rakni? – érdeklődött Lili.

– Ti sokszor költöztetek már? – kérdezte Vili.

– Ez a negyedik évünk, hogy közös fiókáink vannak. Néhányszor már megjártuk az utat, és mindig visszajövünk ehhez a fészekhez. Ezen a tájon születtünk mi is, és olyan jó érzés megmutatni a fiókáinknak, hogy honnan indultunk, hol nőttünk fel, hogyan repültünk ki a fészekből – magyarázta fecskemama.

 

Vilinek még mindig szülei szavai jártak az eszében. Az rendben volt, hogy télen nincs élelem, költözni kell. De ez a párválasztás, meg fészekrakás még idegen volt neki. Nem tudta elképzelni, hogy ő, meg egy fecskelány, együtt, egy fészekben… De ha a szülők ezt mondták, akkor biztosan így lesz. Elfogadta, de még nem tudott mit kezdeni vele.

 

Hamarosan eljött az az idő, amikor már annyira hűvösek lettek az éjszakák, hogy szorosan össze kellett bújniuk, hogy ne fázzanak. Ekkor úgy döntöttek, hogy eljött az ideje a költözésnek. Másnap reggel a környék fecskéi az út szélén végigfutó villanydróton gyülekeztek. Mint a kottafüzetben a hangjegyek, messziről úgy néztek ki. Amikor az öreg fecske engedélyt adott, útra keltek. Több százas csapatokban indultak útra nem sokkal napfelkelte után. Vili és családja a második csapattal tartott.

 

Egész nap repültek, és csak este álltak meg pihenni, amikor már mindenki fáradt és éhes volt. Mielőtt lement a nap, Vili fogott magának néhány kövér szúnyogot, majd odabújt mamája mellé, és elaludt. Éjszaka Afrikáról álmodott. A hajnal első sugarai már ébren találták a fecskéket. Vili a friss levegőben repült egy kört. Már visszafelé tartott, amikor mellé repült egy fecskelány. Csak repültek egymás mellett szótlanul, majd kergetőztek az őszi széllel. Viliben új érzések növekedtek. Nem hitt el semmit a szülei párválasztós, fészekrakós mondandójából, egészen addig, amíg ez a kis fecske mellé nem repült, és rá nem nézett.

 

Elfogadta, hogy az öreg fecskék jobban tudják, jobban ismerik az élet rejtelmeit. Nem gondolkozott még többen. Egyszerűen csak élvezte az életet, a fecskelány társaságát, akinek a társaságát már a végén annyira megszokta, hogy már hiányzott neki, ha nem volt mellette.

 

Amikor elérték Afrika partjait, és megpillantották a végtelen szavannákat, a kanyargó folyókat, a hatalmas fákat, már tudta, hogy szülei minden szava igaz volt. Tudta, hogy hamarosan vissza fog térni oda, ahol született, hogy folytassa az évezredes hagyományt, fészket építsen, és utódokat neveljen, akiknek továbbadja majd a fecskeélet rejtelmeit.

 

Szólj hozzá

Állatos mesék